Ha a vitában álló feleknek sikerül a mediátor közreműködésével változtatni ezen a hozzáálláson, és versengés helyett inkább együttműködnek egymással a mediációs ülés során, akkor jó eséllyel sikerül egy mindkét fél számára elfogadható megoldást találni.
Fogalmam sincs, honnan származhat a manapság mindent elsöprő versenyszellem. Genetikusan öröklődő? Társadalmi vagy kulturális elvárás? "Nyugati" mentalitás? Vagy szimplán a független, öntudatos ember sajátja, akit nem érdekel, hogy a másiknak mik a vágyai, érdekei, pusztán a sajátjai a fontosak? Valószínűleg mindegyik igaz picit. Mégis szeretném azt hinni, hogy az együttműködő készség tudatosan fejleszthető.
A neten körbejárt a következő történet egy afrikai törzsről:
"Egy antropológus játszani hívta az afrikai gyerekeket. Az egyik fa tövébe egy gyümölcsökkel teli kosarat állított. A gyerekek feladata egyszerű volt: aki elsőnek ér a fához, azé lesz az egész kosár gyümölcs. Amikor azonban azt kiáltotta, "Rajt!", a gyerekek szépen megfogták egymás kezét és együtt szaladtak a fához. Majd együtt megették a gyümölcsöt. Amikor az antropológus megkérdezte a gyerekeket, miért nem versenyeztek, hiszen akkor a győztesé lett volna az összes gyümölcs, csak annyit feleltek: UBUNTU, hogy lehetne az egyikünk boldog, ha a többiek közben szomorkodnának?
Az UBUNTU fogalma annyit tesz: Létezem, mert létezünk."
Hogy igaz-e a történet, nem tudom. Mindenesetre engem megérintett naiv tanulsága. Természetesen csodák nincsenek, a 21. század farkastörvényeit nem lehet, és nem is érdemes figyelmen kívül hagyni. Mégis bizonyos élethelyzetekben érdemes átgondolni, vajon akkor jutunk-e messzebbre, ha egymás ellen versengünk, vagy ha inkább közös erővel próbálunk közeledni a célhoz. A mediáció esetében ez utóbbi, kooperatív szemléletmód kézzel fogható eredménnyel bír. (Ahogy az egyik augusztusi posztomban leírt esettanulmány is tanúsítja.)
Forrás: ITT
Kép forrása: ITT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése